|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 6 találat | lapozás: 1-6 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Batsányi János 2010. január 31.Húszéves a LátóA Marosvásárhelyen megjelenő szépirodalmi folyóirat a kortárs magyar irodalom egyik legjelentősebb alkotóműhelye. „Nincs benne semmi, kellék. Ez is olyan, mint az irodalom, nincs benne semmi. Valaha volt benne valami nagyon finom és mámorító" – felolvasóesttel ünnepelték Marosvásárhelyen a Látó folyóirat huszadik születésnapját. Első száma 1990 januárjában jelent meg, nevét Batsányi Jánostól kölcsönözték, a társadalmi változásra és a szabadságvágyra utalva. „Amikor megálmodtunk egy más lapot, és tagadtuk az Igaz Szónak ezt a vonulatát, akkor állitottunk is egy másik lapot. Megálmodtuk ezt a lapot, a Látót" – mondta el Gálfalvy György író, a Látó volt főszerkesztője. Magyar irodalom mindenütt keletkezik, ahol magyarul álmodnak, a Látó ennek bemutatását tekinti hivatásának – mondta a költő-főszerkesztő. „Végső soron egy elismert, közismert lapról, alkotóközösségről van itt szó, és ugyanakkor az alkotóközösség nem korlátozódik és korlátozódhat nyilvánvalóan Vásárhelyre, a romániai magyar irodalomra, Erdélyre, hanem magyarországi és másutt élő magyar írók is szerepelnek benne" – jegyezte meg Kovács András Ferenc főszerkesztő. Az ünnepi alkalomra A hibátlanság vágya címmel antológiakötetet jelentettek meg, amely a lap nívódíjasainak műveiből közöl válogatást. Duna TV. Forrás: Erdély.ma 2012. december 17.Látó nívódíjak 2012Szombat este ismét megteltek a széksorok a marosvásárhelyi Bernády Ház egymásba nyíló termeiben. A Látó szépirodalmi folyóirat hagyományos év végi díjkiosztó ünnepségét tisztelte meg népes jelenlétével a közönség. 21. alkalommal díjazta a szerkesztőség az év során a lapban megjelent legjobb írásokat, illetve jutalmazta négy kategóriában azok szerzőit a Hunyadi László szobrászművész alkotta Batsányi János-emlékplakettel és pénzösszeggel. Az esemény jelentőségét a rendezvény házigazdájaként a műsorvezetést is felvállaló Kovács András Ferenc főszerkesztő méltatta. Külön köszöntötte a kitüntetetteket, a Budapest – Debrecen – Kolozsvár – Marosvásárhely térséget képviselő írókat, költőket, a debütdíjas Korpa Tamást, a prózájáért díjazott Király Kinga Júliát, az esszékategória nyertesét, Kántor Lajost és a verseiért jutalmazott Balla Zsófiát. A 2012-ben közreadott 12 lapszám 1200 oldalnyi anyagából választották ki a szerkesztők az általuk legnívósabbnak tartott írásokat, és indoklásukat laudációba tömörítve tárták a jelenlevők elé. Demény Péter a fiatal debütdíjas "sebezhető érettségét" hangsúlyozta, ami nélkül véleménye szerint nincs költészet. Dicsérte Korpa okos tanulmányait, és a lapjukban közölt egyik verse "epikus apák" szókapcsolatát kiemelve közelítette meg líráját. Majd Korpa Tamás olvasott fel néhányat nívódíjas illetve a Látóban még nem publikált költeményeiből. Király Kinga Júlia egyszer már részesült Látó nívódíjban, akkor ő volt az, aki debütált. A mostani, második elismerést Apa Szarajevóba ment című regényrészletével érdemelte ki. Laudálója, Vida Gábor kijelentette, számára az a fontos, hogy győzze meg a prózai szöveg. Ezt mindenekelőtt hihető mondatokkal érheti el a szerző. A regénykezdet pedig, amit a Látó idei júliusi számában olvashattunk, így van elmondva. Gondolatai igazáról Király Kinga Júlia felolvasásából győződhetett meg a hallgatóság. A szerző regénye folytatásából mutatott be néhány sokat ígérő, új oldalt. Díjeső zúdul Kántor Lajosra, hangzott el az esten. Előző nap a Kriterion Koszorút vehette át Csíkszeredában a jeles kolozsvári irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. Látó-elismerése kapcsán a laudációt mondó Láng Zsolt az emlékezet fontosságát, az emlékező emberek nélkülözhetetlenségét hangsúlyozta. Mindaz, amit a sokat és folyamatosan dolgozó, fiatalságát humorral, öniróniával is megőrző Kántor létrehozott, felér egy erdélyi irodalmi múzeummal, hallhattuk az értékelésben. A díjazott a Korunk januári számában megjelenő hosszabb esszéjéből, "identitás-olvasataiból" kiemelt részletekkel köszönte meg a vásárhelyi folyóirat által neki ítélt kitüntetést. Balla Zsófia dicséretét Kovács András Ferenc visszapillantással, személyes élményekkel kezdte. Kolozsvári diákéveire, a 80-as évekre emlékezett, amikor ottani ténykedésüket, szellemi irányultságukat Szilágyi Júlia, Cs. Gyimesi Éva mellett a költő, rádiós Balla Zsófia határozta meg. Nem édeskés nosztalgiázás készteti a múltidézésre, emelte ki a méltató. A díjazott költészetében sem található ilyesmi, példa rá a Kolozsvár című vers, legfennebb "a megbocsátás szimfóniáit" fedezhetjük fel köteteiben. Az 1993-tól Budapesten élő Balla Zsófia nagyon igényes, szigorú költő, aki ritkán és nem egykönnyen ad ki verset a kezéből, mondotta KAF. A díjazott arról beszélt, hogy itteni jelenléte egyféle visszatérés Marosvásárhelyre, hiszen költői pályáját az Igaz Szóban kezdte 1965-ben. A díjátadó összejövetel az ő felolvasásával ért véget. Olyan megrázó verset is választott, amely a világnézetét megváltoztató jugoszláviai háború borzalmai nyomán született, a többség azonban a közelgő karácsony hangulatát idézte meg. A főszerkesztő azzal búcsúzott a lap barátaitól, hogy remélhetőleg 2013-ban is lesz Látó és Látó nívódíjak is. N.M.K. Népújság (Marosvásárhely) 2013. december 9.Látó nívódíjak 22. alkalommalMenyhárt Borbála Idén színházi díjjal gazdagodott az elismerések sora Hagyományos év végi ünnepségén, immár huszonkettedik alkalommal osztotta ki szombaton este a marosvásárhelyi Bernády Házban a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége, a lapban publikált szerzők közül válogatva, évzáró nívódíjait. A díjazottak a Hunyadi László szobrászművész alkotta Batsányi János-emlékplakettet és pénzösszeget vehették át. Meglepetésképpen idéntől egy újabb elismeréssel gazdagodott a díjak sorozata, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház kezdeményezésére a legjobbnak ítélt színházi írást is díjazták. Az esemény jelentőségét a rendezvény házigazdájaként a műsorvezetést is felvállaló Kovács András Ferenc főszerkesztő méltatta, aki külön köszöntötte a kitüntetetteket: André Ferencet, Dimény Lórántot, Mihálycsa Erikát, valamint Zoltán Gábort, akik immár felsorakoztak azon több mint ötven alkotó mellé, akik az elmúlt huszonegy év során átvehették a rangos elismerést vers, próza, esszé és debüt kategóriákban. A Látó idei költészet-, illetve debütdíját André Ferenc ifjú költőnek ítélték oda, akinek munkásságát Demény Péter méltatta. Elmondta, egyetemi oktatói minőségében számos tehetséges fiatallal kerül kapcsolatba, de nemcsak az iskolapadban, hanem az egyetemi élet különböző színterein, például gólyabálokon is lehetősége adódik egy-egy tehetség felfedezésére. Így történt ez André Ferenccel is, akit egy gólyabálon ismert meg, miközben a fiatalember egy próbatétel előtt állt, egy elnémított magyar népmesét kellett szinkronizáljon. – Voltak diákok, akik elakadtak, de Andréból áradt a szöveg, merészség és gátlástalanság egyaránt jelen volt benne, és úgy gondolom, ezek a tehetség elengedhetetlen elemei. Ő egy ifjú tehetség, aki keresi az útját, a decemberi Látóban jelentek meg versei – ajánlotta a közönség figyelmébe a költő írásait Demény Péter. A tehetséges prózaíró, Mihálycsa Erika dicséretét, akinek írásai régóta jelen vannak a Látó hasábjain, Vida Gábor vállalta fel. Mint mondta, a Látó szerkesztősége nem életművet, nem a laphoz való hűséget értékel, hanem kizárólag szövegeket. Mihálycsa Erika nem először kap díjat, az első Látó-díját egy csoportos munkával nyerte el. Történetei egyben a történetmondás mikéntjéről is szólnak és megadatott neki az a tehetség, hogy néha ironikusan, játszva adjon hangot mondanivalójának. A szöveggel való játszva bánás pedig örömöt okoz annak, aki írja és annak is, aki olvassa ezt – hangzott el. Mihálycsa Erika alkalomhoz illően, a három díjazott férfi mellett egyedüli nőként, egy nő hétköznapjait felelevenítő, iróniába átsikló humorral fűszerezett prózai szöveggel készült, ezt olvasta fel hallgatóságának. Dimény Lóránt prózáit Szabó Róbert Csaba méltatta, elmondta, a szerzővel először Kolozsváron találkozott tizenegy évvel ezelőtt egy filmforgatókönyvíró műhelyfoglalkozáson, majd megjelent egy verseskötete is, ám végzettsége és szakmája szerint valójában informatikus. Mindezek ellenére a Látó-díjat prózájáért vehette át. – Prózájában folyamatosan feszültség érhető tetten. Szereplői akkor is bíznak valamiben, amikor teljes a bizonytalanság. Ez a lemondó bizakodás az, ami feszültséget kelt és érdekfeszítővé teszi az írásokat – fogalmazott Szabó Róbert Csaba. Az esszét és történetírást ötvöző Zoltán Gáborról Láng Zsolt szólt, mint mondta, értékelendő, hogy Zoltán Gábor eljött ide Budapestről. – Elgondolkodtam, hogy Erdélyben melyek azok a városok, amelyek nem küldik el a fiaikat, hanem befogadják őket. Az egyik Kolozsvár, a másik pedig Marosvásárhely. A Látó szerkesztőségében egy vásárhelyi sincs, mindenki jött valahonnan és itt ragadt – fogalmazott Láng Zsolt, majd hozzátette, kíváncsian várja, hogy a Zoltán Gábor vajdaszentiványi látogatásán szerzett élmények miként épülnek majd be írásaiba, ugyanis érdekes követni, ahogyan műveiben megtörténik a tények feldolgozása, azaz például egy utca képéből hogyan lesz irodalom. Miután a megszokott díjazás lezajlott, Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház igazgatója egy meglepetéssel rukkolt elő, egy új díjjal, a színház és a Látó közös elismerésével, amely színházi tematikájú írások alkotóit illeti meg. – Elgondolkodtam, hogy van-e nekünk színházi, kritikai lapunk és arra a következtetésre jutottam, hogy nincsen. A Látó a színházat mindig is kiemelt helyen kezelte, innen jött az ötlet, hogy legyen színházi díj – magyarázta Gáspárik Attila. Az első színházi Látó-díjat a budapesti György Péter lapban megjelent esszéjével érdemelte ki, amelyben Szabédi Lászlót hozta vissza a köztudatba. Népújság (Marosvásárhely) 2014. április 14.Az egykor Székelyudvarhely: Baróti Szabó Dávid emlékezetePontosan 275 éve született – habár nálunk csak középiskolai tanulmányait végezte, ma utca és szobor őrzi a nevét. Baróti Szabó Dávid, a pap-költő. Szegény nemesi családból származó, egyszerű székely legénykeként indult – Szabó Dávid az erdővidéki Baróton született 1739 április 10-én, középiskolába viszont már az udvarhelyi katolikus gimnáziumba járt. A jezsuita gimnázium akkori épülete az 1660-as évek végén épült fel a Szent Miklós-hegyi plébániától északra – emeletes épület volt, nyolc tantermet és pedellusi lakást foglalt magába. A gimnázium mellett volt egy convictus (közös szállás, bentlakás), ami az adatok szerint 1740-ben már hatvan tanulónak tudott helyet biztosítani. Szabó Dávid 1759-ben belépett a jezsuita rendbe, Udvarhely után Trencsénben és Szakolcán tanult tovább, gyakorlatilag innentől kezdve a mostani Felvidék lett az otthona. 1760-ban Székesfehérvárra nevezték ki tanárnak, de a következő években tovább tanult, 1761-1763-ban Nagyszombatban a jezsuiták egyetemén bölcsészetet (filozófiát) hallgatott. Tanári pályafutását Kolozsváron folytatta (1763-64-ben a gimnázium második osztályában tanított és a papnevelő intézet – szeminárium – felügyelője volt), majd Egerben tanított költészetet. Kassán végezte a teológiai tanulmányait 1765 és 1770 között, majd Nagyváradon szintén költészetet és szónoklattant oktatott, aztán újból visszatért Észak-Magyarországra, Besztercebányán tanított. Nagyon fontos momentum volt az életében, amikor Kassán megismerkedett Batsányi Jánossal és Kazinczy Ferenccel, akikkel együtt megalapította a Magyar Múzeumot (1787-ben indították, ez volt az első önálló magyar folyóirat), illetve a magyar nyelvújításban velük együtt nagy szerepe lett. Székely József szobrászművész Baróti Szabó Dávid mellszobrát készíti 2005-ben Baróti Szabó Dávid 1799-ben vonult nyugalomba – idős korában inkább verseket írt, a klasszikus versformák nagy szakértője volt, illetve Vergiliust is fordította. Költeményeiből itt lehet olvasni egy csokorra valót. Élete végén (irodalmi törekvéseinek jutalmaképpen) 600 forintnyi nyugdíjat kapott a királytól. Egyik egykori tanítványánál Pyber Benedek birtokán, Virten töltötte élete utolsó éveit. Ott is van eltemetve, 1819. november 22-én hunyt el. Habár mindössze négy évet volt Székelyudvarhelyen, a városban utca (korábban Budai Nagy Antal utca volt a mostani Baróti Szabó Dávid utca) őrzi a nevét, illetve 2006-ban szobrot is emeltek az egykori jezsuita tanár-költőnek – a szobor Székely József szobrászművész munkája. Katona Zoltán. Erdély.ma 2015. december 14.Átadták a Látó idei nívódíjaitAmikor a nyelv rendezi a múltat… – Immár a huszonnegyedik alkalommal osztjuk ki a Látó nívódíjait, de reméljük, ugyanígy ünnepelhetünk a huszonötödik és a harmincadik díjkiosztáson is – mondta Kovács András Ferenc, a szépirodalmi folyóirat főszerkesztője szombat délután, a Kultúrpalota kistermében. Mint szavaiból kiderül, a marosvásárhelyi lap régi hagyományát ünnepelték: a folyóiratban ezen esztendő során közlő szerzők közül a szerkesztők által kiválasztott alkotóknak adták át a Látó idei nívódíjait. – Mindig négy kategóriában osztjuk ki e díjat: vers, széppróza, esszé-tanulmány és debütdíj, utóbbit hol versért, hol prózáért, hol esszéért adjuk át. A díj a Hunyadi László szobrászművész által készített, Batsányi János portréját formázó plakettből áll – mondta Kovács András Ferenc, majd sorrendben elsőként a debütdíjat elnyert Murvai Bélát laudálta Láng Zsolt. – Felnőtt az, aki megtanul beszélni, gondolkodni, a gondolatokkal pedig műveleteket végezni. Gyerek az, aki fel akar nőni, aki tanulni akar. Murvai Béla későn kezdett el írni. Ami nem jelent semmit. Nem mindenki tud 37 évesen a háttérben meglenni. Murvai Béla most is képes csendben maradni. Megteremt egy gyereket, aki ugyanazt éli át, amit az írója. Az ugyanaz nem ugyanolyat jelent. Optimizmus sugárzik a díjazott Csángóvidéken zajló történetéből. Az, aki írja, a háttérben marad – mondta a méltató, majd a debütdíjas szerző felolvasása után Vida Gábor méltatta a széppróza kategória díjnyertesét, Szilágyi Júliát. – A dokumentumpróza írói megtapasztalhatják, hogy milyen az, amikor a nyelv rendezi a múltat. A tényekkel baj van: már soha nem lehet visszamenni abba az időfrekvenciába. A mesélés által a tények átalakulnak, megváltoznak. Szilágyi Júlia kritikusként tisztán látja az elbeszélés esendő voltát. Mégis belevágott. Mert minden mondata mögött tíz másik van: a valóság létezik, csak el kell mesélni. Prózája pontos, szűkszavú, visszafogott, bölcs. A kérdező habitusát választja, aki tudja, hogy mindig van megválaszolnivaló – hallottuk Vida Gábortól, majd Szilágyi Júlia szólalt fel: – A pályámat kritikákkal kezdtem, majd próza lett belőle, magam sem tudom, hogyan. Most memoárokat írok. Ezzel akkor kezdenek az emberek foglalkozni, amikor észreveszik, hogy a jövőből alig maradt már valami. És ezt teszem én is – mondta a szerző egyik írása részletének felolvasása előtt. A Látóban három részletben közölt tanulmányáért Tibori Szabó Zoltán vehette át idén a lap nívódíját; a szerzőt és munkáját Demény Péter méltatta. – Az ember örök vágya a megértés. A tanulmány ennek a legpontosabb útja. Minden csak történetekkel mesélhető el. A tanulmány esetében küszködni kell az információkkal, az adatokkal, a pontossággal, a módszerrel. Tibori Szabó Zoltánnak a Gáll Ernő, az irredenta című munkáját három részletben közöltük – harminchét Látó-oldal, 189 lábjegyzet… mekkora munka és kín akár csak egy névnek is utánajárni, hiszen van, aki ekképpen emlékszik, van aki másképp. Nagy feladat a múltat nem prózaírói eszközökkel összerakni, újrateremteni. A tanulmány a Securitate által végzett lehallgatásokat veszi alapul – mindent lehallgattak, a csendet is felvették, elhitették, hogy mindenről tudnak. A nélkül a szorgalom és alázat nélkül, amivel Tibori Szabó Zoltán dolgozott, semmi sem derülne ki arról a múltról, amely engem izgat. A szerző munkái általában és partikulárisan is azt éreztetik, hogy mennyire fontos a pontosság, a tisztesség. Egy jól megírt tanulmány világteremtő lehet, a Tibori Szabó Zoltáné olyan, mint egy időkapszula. Óvatosan a múlt megítélésével! – ezt a meglátást is neki köszönhetem. – Bajban voltam, mert amit írtam, az nem irodalom – tette hozzá a szerző. – Úgy éreztem, hogy érdemtelenül kapom ezt a díjat, mert hozott anyagból dolgozom – amelyet a Securitate hozott. Mekkora "hálával" tartozunk nekik! Hiszen ha nem hallgatták volna le éjjel-nappal Gáll Ernő lakását, egy csomó mindenről sokkal kevesebbet tudnánk. Nem volt tanárom, de nagyon jó viszonyban voltunk. Ő volt az első olyan baloldali értelmiségi a hatvanas évekbeli Erdélyben, aki rájött, hogy a magyar kisebbség ügyét a baloldalnak nem sikerült megoldania, ezért európai szintre kívánta azt emelni. Ez az ötlet akkor született meg először. És akiket ezzel megbízott, informátorok voltak: egy órán belül a belügy tudott mindenről… Végül, de nem utolsósorban Kovács András Ferenc méltatta a Látó vers- nívódíjasát, a Debrecenből érkezett Aczél Géza költőt. – A vers ugyan időtlen, mégis az idő matériájából dolgozik – e megállapítás különösen érvényes Aczél Géza hosszú szabadverseire, prózaverseire, melyeknek az emlékezéshez is közük van. Életdarabokból, látásdarabokból tevődnek össze ezek a nagyon érdekes, besorolhatatlan, különleges dikciókkal, retorikával bíró szerzemények. Aczél Géza sokat foglalkozott a magyar avantgárddal, e verseknek ilyen hozadékuk is van. Megvan a maguk ritmikája, néhol mesteri és váratlan rímekkel találkozhatunk. Irónia és önirónia jellemzi őket, úgy éreztem, hogy a költő szeretne elveszni műveiben, melyek speciális tördelést igényelnek – és a képversek világát is megidézik ezzel – mondta a Látó főszerkesztője, majd Aczél Géza felolvasása után átadta a szépirodalmi folyóirat idei nívódíjait. Kaáli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely) 2016. március 19.Ott él, ahol szeretik és meg is becsülikKovrig Magdolna köszöntése "Mint az égő fáklya, mely setétben lángol, S magát megemésztve másoknak világol..." Batsányi Jánosnak A magyar író című verse érvényes a népnevelőre, a tanítóra is, akiről később Gárdonyi Géza, mintegy a felvilágosodás nagy költőjének magasztos gondolatát folytatva, azt írta, hogy olyan lámpás, mely minél inkább világít másnak, annál inkább fogyasztja önmagát. Azt is tőle idézem, hogy a néptanító szívét vasból alkotta az Isten, hogy elbírja azt a sok kegyetlen lábat, amivel a sorsa meggázolja. Kovrig Magdolna szíve valamiféle rendkívüli, nagyon időtálló nemesacélból lehet. A szó legnemesebb értelmében népe nevelője – talán mostohán indult gyermek- és ifjúkora is erre a nehéz feladatra jelölte, a nem kevés szenvedés fokozott beleérzőképességgel gazdagította lelkét, kitűnő pedagógiai érzéke a mesterség iránti kellő szakmai alázattal párosult, személyisége pedig sajátos vonzerőt sugárzott; tanítványai, a gyermekek, a tanulók, a diákok: felnőtt korukra is tisztelettel és szeretettel emlegetik, számosan rajongva köszöntik, valahányszor alkalom nyílik rá. Most alkalom nyílhat, hiszen a kedves tanárnő élete újabb fordulóhoz jutott, március 20-án, születésnapján köszönthetjük. Környezetét, mint jó kertész a gyümölcsöst, szorgalmas és hűséges munkával gyarapította; közösségépítő és - összefogó, -megtartó volt és maradt pályájának mindenik stációján, különösen pedig Erdőszentgyörgyön. Személyében a Kis-Küküllő menti városka művelődési életének kiemelkedő alakját, a műkedvelő színjátszó mozgalom örökmozgó szervezőjét, a térség egyik legismertebb és legmegbecsültebb tanárát tiszteljük és szeretjük. Közíróként, újságíróként pedig a szűkebb pátria 2002-ben indult kulturális és közéleti lapjának, a kéthavonta megjelenő Erdőszentgyörgyi Figyelőnek egyik alapítóját, mindmáig szorgos és kitartó főszerkesztőjét is ünnepeljük. (A lap közelesen eljut a 160. számához.) Mindkét szakma teljes joggal tarthatja magáénak a tanárt és az újságszerkesztőt-újságírót. Öt éve, a hetvenedik születésnapon többek között így summázta életét a századik számához érkezett kiadványnak adott interjújában: "Én úgy érzem, örömöt leltem abban, amit végeztem. Ha újrakezdeném, akkor is tanár lennék. Lehet, ha ép, egészséges vagyok, talán a színészi vagy rendezői pálya csábított volna, de ezek szóba se jöhettek az én esetemben. Viszont a tanári hivatás is adott annyi elégtételt és örömet, mint az előzőek, ha nem többet". Bongárdon született, Jobbágyfalván, Nyárádszeredában, Marosvásárhelyen, Erdőszentgyörgyön járt iskolába. Kolozsvárhoz kapcsolták egyetemi évei, mondja Székely Ferenc, a riporter. Majd ezt kérdi: "A te szülőfölded hol van?" "Nem egyszerű eldöntenem – válaszolja a kérdezett. – Mégis azt hiszem, a szülőföld ott van, ahol az ember leéli életét, szeret, szeretik és ..." Kedves Tanárnő, drága Magdika, Isten éltessen sokáig! Bölöni Domokos. Népújság (Marosvásárhely) lapozás: 1-6
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
